Jacsó Annamária, a projekt menedzsere személyes élményein keresztül idézi fel a TeatRom Fesztivál és a záróesemények legemlékezetesebb pillanatait.
Borsodi lány vagyok. A megyében nőttem fel, az egyetemi éveimet Miskolcon töltöttem, mégis, valahogy sosem jutottam el Borsodnak arra a vidékére, ahol a TeatRom Fesztivál programjai zajlottak. Nem volt bennem semmilyen rossz érzés vagy előítélet, egyszerűen kimaradt. Most, a SPARSE Plus zárókonferenciájának és a projekt utolsó nemzetközi partnertalálkozójának szervezőjeként lehetőségem nyílt arra, hogy egy kicsit közelebbről is megismerjem ezeket a településeket és az ott élő közösségeket.
Az első találkozásom Alsóvadászon volt. Autóval érkeztem, és már a parkolónál mosolygós, sárga mellényes helyi önkéntesek fogadtak. Lelkesen terelgették az érkezőket, mutatták, hol lehet parkolni, merre találjuk az előadás helyszínét. Egyszerű gesztusok voltak ezek, mégis azonnal érezhetővé tették, hogy itt készülnek valamire, és örülnek annak, hogy vendégek érkeznek.
A teremben már gyülekezett a közönség. Rengeteg kíváncsi szempár, fészkelődés, izgatott várakozás és büszkeség. A Cigányváros című előadás olvasópróbáját láthattuk, amelyben helyi gyerekek, valamint a TeatRom csapatának amatőr és hivatásos felnőtt színészei szerepeltek.
Engem talán nem is elsősorban maga a történet ragadott meg, hanem az, ahogyan a résztvevők jelen voltak benne. Ahogy figyeltek egymásra, ahogy a gyerekek igyekeztek pontosan mondani a szövegüket, ahogy a felnőtt színészek segítették őket. Volt, aki telefonról, más papírról olvasott. Számomra ez egyáltalán nem vett el az előadás értékéből. Éppen ellenkezőleg: még láthatóbbá tette azt az igyekezetet, amellyel készültek. Hogy jól akarják csinálni. Hogy fontos nekik, amit létrehoztak, és szeretnék megmutatni másoknak is.
A nézőtéren pedig mindenki követte az eseményeket. Nem egyszerűen egy előadást néztek, hanem a saját gyerekeiket, ismerőseiket, szomszédaikat látták szerepben, a közös munka eredményét figyelték. A szereplők izgalma és a közönség büszkesége valahogy összeért.
Később az udvaron felállított szabadtéri színpad körül gyűlt össze a közönség. Sűrű sorokban ültek és álltak a helyi családok, gyerekek, idősek, fiatalok. Az olasz Teatro Tascabile di Bergamo társulat hangszerei, különösen a dobfelszerelés, nagy érdeklődést váltottak ki. Az egyik kisfiú láthatóan szívesen kipróbálta volna a dobokat. Inkább arra biztattam, hogy először táncoljon egyet a színpadon, és várja meg, amíg a hangszer gazdája megszólaltatja.
Ami igazán megmaradt bennem, az a gyerekek arca, amikor felmehettek a színpadra. A felszabadultság, az izgalom és a büszkeség egyszerre volt jelen. Az a fajta öröm, amikor valaki megéli, hogy figyelnek rá, hogy van helye, és hogy amit csinál, az mások számára is értékes.
Csütörtökön Miskolcon folytatódott a program, számomra egészen más szerepben. A SPARSE Plus zárókonferenciájának szervezőjeként ezen a napon elsősorban arra figyeltem, hogy minden a helyére kerüljön: a résztvevők, az előadók, a programok, a technikai részletek és az a sok apró szervezési kérdés, amely egy nemzetközi esemény mögött húzódik.
A konferencia lehetőséget adott arra, hogy a projektpartnerek közösen tekintsenek vissza az elmúlt három év munkájára, az eredményekre, a kihívásokra és a tanulságokra. A szakmai beszélgetések során újra és újra előkerült az a kérdés, hogy mit is jelent valójában a kultúrához való hozzáférés a vidéki közösségek számára.
Pénteken Szendrőládon újra találkoztam ezzel az élménnyel. A Ki, mit tud? programján a gyerekek és fiatalok ezúttal már nemcsak egyéni produkciókkal, hanem csoportosan is színpadra léptek. Verseket mondtak, énekeltek, táncoltak. A közönség figyelme szinte húzta magával a fellépőket. Jó volt látni, mennyire természetesen tudnak egymásnak drukkolni, mennyire fontos nekik a közös siker, és milyen örömmel élik meg a szereplést.
Külön öröm volt számomra, hogy a külföldi vendégeink is ennyire élvezték a programot. A nemzetközi konferencia résztvevői itt már nemcsak szakmai előadásokból ismerhették meg a projekt eredményeit, hanem közvetlenül találkozhattak azokkal a közösségekkel, amelyekkel és amelyekért ez a munka zajlott.
A nap végére egészen oldott, felszabadult hangulat alakult ki. A színpad és a nézőtér közötti határ egyre kevésbé számított. Együtt táncoltunk, énekeltünk, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy az udvar a Lasciatemi cantare és a Bella ciao dallamaitól hangos. Helyiek és vendégek – ekkor már nem igazán számított, ki honnan érkezett. Együtt voltunk, egy közös élmény részeseiként.
Számomra talán ez volt az egész hét egyik legszebb pillanata. A SPARSE Plus zárókonferenciáját és a nemzetközi partnertalálkozót szervezve sokszor a feladatokra, a határidőkre és a megoldandó helyzetekre koncentráltam. Ezek a találkozások azonban emlékeztettek arra, hogy miért is érdemes ennyi energiát fektetni egy ilyen projektbe.
Nemcsak azért, hogy előadások jussanak el olyan településekre, ahol ritkábban van lehetőség színházzal találkozni. Hanem azért is, hogy a helyi közösségek aktív résztvevői lehessenek a kulturális életnek, hogy a gyerekek megtapasztalhassák a szereplés örömét, és hogy olyan találkozások jöjjenek létre, amelyek talán a program lezárulta után is velünk maradnak.
A fesztivál közösségi élményei mögött egy hosszabb folyamat is kirajzolódik: a kultúra nemcsak találkozásokat teremt, hanem a helyi közösségek megerősítésének eszköze is lehet. De hogyan épülhetnek ezekre a találkozásokra hosszú távú együttműködések, és mi az, ami a projekt lezárása után is megmaradhat? Beke Márton közösség- és településfejlesztő szakértő a SPARSE Plusban szerzett tapasztalatait és a projekt eredményeiről alkotott gondolatait osztja meg.
Az idei TeatRom Fesztiválhoz Alsóvadászon csatlakoztam. Mikor megérkeztünk, már készülődött a Cigányváros színészcsapata: olvasópróba lesz. Négy napja próbálnak, falubéli gyerekek és a TeatRom csapatához tartozó amatőr és hivatásos felnőtt színészek. A kezdéshez közeledve izgatott figyelem, néha zavarbanlévő nevetés. Majd elkezdődik a színdarab. Balázs, a rendező, instruálja a színészeket – ez belefér egy olvasópróbába. De ettől, igazából még élettelibb a darab. Felemelő történet egy jószándékú nemesről, József főhercegről: le akarja telepíteni – az akkor még utazó – cigányokat, és a gyerekeknek iskolát, a felnőtteknek munkát ajánl. És egy saját várost. Mindezt korlátozott sikerrel, napjainkra is érvényes tanulságokkal. Amelyekről az előadás után néhány helybéli lakossal beszélgetünk. Jó lenne ma egy cigányváros? Mi a hozadéka, és mi a nehézsége a cigányok és magyarok együttélésének? Mi szükséges a tisztességes élethez, és mi teszi láthatóvá a társadalom mély rétegeiben megbújó feszültségeket?
Másnap Sajókaza. Rengeteg gyerek. Mindannyian a Ki, mit tud?-ra várnak. Ki fellépő, ki szurkoló. A zsűribe felkérjük a Teatro tascabile Di Bergamo két színészét is, akiket elvarázsol a gyerek bátorsága és az, ahogyan és amennyire szeretnek a színpadon lenni. Az olasz társulat előadása itt, a helyi művelődési ház zárt terében még erőteljesebb, mint tegnap Alsóvadászon, a szabadtéri színpadon. A Ki, mit, tud? eredményére váró gyerek és szüleik hangosan kacagnak az előadás során, miközben mi – mint zsűri – számoljuk a többtíz fellépő pontjait. Az eredményhirdetés után gyorsan szétszéled a csapat. Érthető is: már későre jár.
A csütörtök a SPARSE+ zárókonferenciájának napja is. Miközben Borsodbótán – hol csöpögő, hol zuhogó esőben – zajlik a Ki, mit tud? és lép fel Teatro tascabile Di Bergamo, mi az elmúlt három év eredményeit, örömeit, kihívásait és megoldásait vesszük számba. Az előadások és a konferencia közbeni beszélgetések is izgalmasak, de méginkább a vacsora. Amikor arról (is) beszélgetünk, hogy mi a célja mindannak, ami a projekt keretében megvalósult? Hogy legyen több színházi előadás? Vagy találkozzanak többen a színházzal? Vagy, hogy mindezek eredményeként egy együttműködőbb társadalomban éljünk? Ahol meg tudjuk beszélni egymással a közös ügyeinket? És, amiben – egy-egy színházi előadás – apropót jelent a beszélgetésre, a közös szervezésre és a közös munka értékelésére. Szóval, hogy a színház a cél, vagy az eszköz? A beszélgetésben a második mellett tesszük le a voksunk.
Az utolsó, pénteki nap egy fergeteges záróparty. Szendrőládon – mint minden évben – idén is száznál többen jönnek el megnézni az előadást. Előtte Ki, mit tud?, nem csak egyéni, hanem csoportos fellépésekkel. Versek, énekek, koreográfiák. Van, akiket visszatapsol a közönség. Helyi sztárok születnek. Vagy már születtek meg régebben, és lépnek fel újra? A Teatro tascabile Di Bergamo itt is nagy siker: a színpad előtti padokról nem is lehet látni az előadást, mert a színpad elé annyian beállnak. Nevetnek, sikongatnak. Majd jön Rajkó Konzi zenekara, végül pedig a Kálo Drom. Nekem a velük való közös énekléssel zárult is idei TeatRom.
A SPARSE Plus projektet az Európai Unió Kreatív Európa programja társfinanszírozza.
Varga Abigél 1996-ban született zeneszerző. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen kezdte, majd a Müncheni Zene- és Színházművészeti Egyetemen folytatta, ahol Moritz Eggert irányítása alatt fejezte be zeneszerzői képzését.
