Bár más okból, de a tavalyi év után idén sem lett SZABIHÍDunk. És ezt persze nem hagyhattuk annyiban: a megszokott helyszínről ugyan lemondtunk, de a közös programokról, a találkozásokról már nem tudtunk, nem akartunk. Ezért találtuk ki a Szabihíd-OFF / Our Space nevű eseményt, amely szeptember 17-19 között valódi formát öltött. És hogy milyen volt? Erről írt nekünk élménybeszámolót a fesztivál szíve-lelke, Pallag Sára kolléganőnk:
„2019-ben volt szerencsém csatlakozni a Szabihíd csapatához, és mondanom sem kell, minden elképzelésemet felülmúlta az a négy júliusi hétvége, amit együtt töltöttünk a hídon. Volt ott minden, ’mi megtörténhet: véletlenül kihúzott hosszabbító, amitől a híd közepén Diszkó Márkó elnémult pár percre; hatalmas égszakadás és földindulás, amikor azért kapaszkodtunk a kis mobil pavilonba húszan, hogy ne vigye el a szél a fejünk felől az egészet; aluljáróba költözött klímaparti, rúdsport fotózás és szentmise egymás után, ezer és egy program, mind más és más – és egy volt bennü(n)k közös: a híd, ami akkor a mi hidunk volt.
Nagyon fájt, amikor 2020-ban nem tudtuk folytatni a Szabihidat, és a zsigerekig hatolt a hiányérzetem, mikor kiderült, hogy sajnos idén sem mehetünk a kedvenc zöld pilléreinkhez. Éppen ezért gondoltuk, hogy ha már a Szabihíd OFF, legyen egy másik, de mégis hasonló dolog, amit csinálunk, és ami szintén legalább annyira közterület-használati kísérlet és közösségi élmény, mint a Szabihíd. Szerencsénkre pont jó helyen keresgéltünk, mikor a nyolcadik kerületi Rákóczi tér felé araszoltunk – kiderült ugyanis, hogy a kerület nagyon is hálás partner az elképzeléseink megvalósításában, mi több, a Bacsó Béla utca megnyitott szakasza is a fesztiválunk helyszíne lehetett, így egyszerre lett nagy és tágas, illetve családias és intimebb tér is a programjainkhoz.
Aztán persze jött a futás meg a sikítás – ugyanis augusztus elején tudtuk csak elkezdeni a szervezést, ami ugyan sok időnek tűnik, de például a Rákóczi térre az engedélyünk egészen konkrétan a megnyitó előtt 4-5 órával érkezett meg. Ám (szerencsére?) már hozzá vagyunk szokva, hogy tűzoltás nélkül nincs is élet. : )
El sem hiszitek, mennyi mindenre kell figyelni még egy ilyen kis fesztivál megszervezésekor is – sokszor órákig bújtuk a jogszabályokat, kerestük a szolgáltatókat, legyen WC / ne legyen WC / legyen, de ne ott / ne legyen mégsem… napok szóltak hasonló megoldandó feladatokról. Mobilwc végül tényleg nem lett, de minden más igen. Annak ellenére, hogy szinte az utolsó utáni pillanatban kellett egy csomó mindent elintézni, mégis rengeteg program tudott megvalósulni, sok régi Szabihidas arcot/csapatot tudtunk átvarázsolni a 8. kerület egyik legmenőbb helyére, és sok új projektet tudtunk meginvitálni, hogy csatlakozzon ehhez a különös, abszolút kísérleti fesztiválhoz.
Hogy mik történtek a 3 nap alatt? Volt közösségi reggeli bringás oktatással, voltak táncelőadások, koncertek, színházi kalandjátékok, kocsmakvíz, versposta, társasjáték délután, báb-utazene, sok mosoly, örömtánc, nevetés, némi hangoskodás, némi fáradtság, meg néhány nagy közös szívdobbanás. Nehéz lenne bármit is külön kiemelni, úgyhogy inkább leírok egyetlen esetet, ami szerintem nagyon jól bemutatja, hogyan is működött (mégis) minden.
Az úgy volt… kellett nekünk áram a Rákóczi térre, amit meglehetősen bonyolult megoldani. Ezért Barna (a PP boss – szerk.) elhozta az icike-picike aggregátorát otthonról, amitől rettegtünk, hogy hangos lesz, meg hogyan tudjuk beüzemelni, meg mennyit bír, és egyáltalán milyen keverék kell bele??? Talán meg sem kell említenem, hogy Anna párja indította be, a szüleim hoztak hozzá még benzint – mert ez mindig kicsit ilyen családi vállalkozás. Aztán beütött az első krach: a hangfalaink nem működtek róla, mert – Marci megfejtése szerint – valószínűleg nem biztosított egyenletes áramellátást, így azonnal kellett cselekedni, és valahogy az utca túloldaláról, a Csigából kellett áramot szerezni. A Csigások szemrebbenés nélkül fogadták a szinte kész tényt, hogy márpedig mi most tőlük kell, hogy valahogyan átvezessük a térre az áramot. Bedugtuk, működött – na de mégsem lehet, hogy minden áthaladó autó felett átemeljük a kábelt, így a járdára szánt gumi lábtörlőkkel fedtük le az úttesten a kábelt, és őrködtünk, hogy mindenki lassan hajtson csak át rajta. Persze mi lett volna a legrosszabb, ami történhet: hogy a kábel nem bírja, és nem lesz áram. De lett, mert a szerencse mindig mellénk állt. Aztán eltűnt a magára hagyott kis aggregátorunk – mi lesz így a vasárnapi koncertekkel? De ezt is megoldottuk, mert a lényeg, hogy ha a cél közös és jó, akkor mindenki segíteni fog, aki ott van, mindenki beleteszi az utolsó még épkézláb gondolatát, mozdulatát a teljes végkimerülés előtt, mert mindenki megoldást keres és talál. Lementek a szombati és vasárnapi koncertek, és habár ott és akkor sokszor éreztem a kétségbeesést, és néha bizony nagyon jól jött volna az a bizonyos tabletta, visszagondolva mégis pont ezek a pillanatok, percek adták meg azt a jóleső érzést, hogy csapat vagyunk, csapatként dolgozunk, hogy mindenki figyelmes és megértő, és sikerült, amit szerettünk volna: megszervezni egy nem-fesztivál fesztivált.
Persze a rengeteg tapasztalat, amit most magunkba szívtunk, jövőre biztosan megkönnyíti a dolgokat, de nagyon hálás vagyok, hogy itt és most megléptük ezt a hatalmas lépést, és 2 és fél napra a Rákóczi tér, a Bacsó és a Csiga lehetett az otthonunk.”