Ahogy azt az elmúlt hónapokban sokszor elmondtuk, 10 éves lett a Pro Progressione! Úgy gondoltuk, hogy egy ilyen kerek évfordulót illik emlékezetessé tenni, és méltó módon megünnepelni: hogy egy kicsit fordított logikával élve most ne csak csináljuk, de beszéljünk is arról, amit csinálunk. Rendeztünk tehát egy online kiállítást, és szerveztünk hozzá négy beszélgetést – hiszen a PP munkája alapvetően négy pilléren alapul.
Április 22-én 18 órától az Arts… and more beszélgetésre három vendéget hívtunk:
- Makra Viktóriát, aki 2013-ban végzett a Színház-és Filmművészeti Egyetem színművész-bábszínész specializáció szakán, azóta független színházi alkotóként dolgozik itthon és külföldön egyaránt. Rengeteg műfajban kipróbálta már magát – részben a PP-nek köszönhetően;
- Tömör Miklóst, aki a 11 éves VALYO elnöke, és aki – saját megnevezése szerint – köztérhumanizálással foglalkozik csapatával együtt (A PP-vel régóta együtt dolgozik, első közös munkánk a RIVE projekt volt), és
- Bognár Anitát, aki az Y Csoport független színházi társulat egyik alapító tagja, színész, alkotó. A Grund Színház improvizációs színház tagja, orosz-magyar tolmács és fordító. A PP-t kívülről és belülről is ismeri, hiszen korábban a PP munkatársa, az ernyőszervezet felelőse volt.
A teljes beszélgetés itt hallgatható meg!
A beszélgetést Pallag Sára, a PP Arts pillér felelőse vezette, aki először bemutatta a vendégeket, majd mesélt magáról a PP Artsról, illetve arról, hogy ez a PP tevékenységének legrégebbi területe. Viktóriával, Anitával és Miklóssal kapcsolatban pedig gyorsan kiderült, hogy nem csak hogy sokat dolgoznak együtt a PP-vel, de a Szabihíd mindannyiukat összeköti, hiszen ennek a projektnek szervezőként vagy fellépőként mindannyian részesei voltak (és remélhetőleg lesznek).
Sára elsőként a járványhelyzettel kapcsolatosan kérdezte a vendégeket: mit csináltak az elmúlt egy évben, hogyan változott a munkájuk, az életük, milyen praktikákkal próbálták az életüket a „normális” mederben tartani. Miki szerint olyan szempontból hasznos volt az egy év, hogy mindenkinek volt ideje magával foglalkozni, ő például sokat volt vidéken, ahol fel lehet töltődni, a biciklizés még nagyobb hangsúlyt kapott az életében, és lett egy kutyája is. Nagyon hiányoznak neki a rendezvények, ugyanakkor a köztérhasznosítás területén több ötletüket is sikerült útjára indítani (sajnos a VALYO tavaly megnyílt új közösségi tere még csak korlátozottan tudott működni, de sokat dolgoztak a rakpart megnyitásán is). A köztérhasznosítás fogalma nála ráadásul személyesen is értelmet nyert, hiszen a kutyájával való nagy sétákat lassan baráti találkozóvá alakította vagy néha akár sétáló meetingekkel is összekötötte.
Anita és az Y csoport új területen próbálta ki magát: a Felelsz vagy mersz? című színházi nevelési programon dolgoztak (ennek novemberben végül online módon valósult meg a bemutatója), ami a szokásos kérdéseken túl újakkal is szembesítette a társulatot. A projektet eredetileg személyes programként szerették volna megvalósítani (tekintettel a téma érzékenységére), de a próbafolyamat során rájöttek, hogy az online tér nem csak átmeneti helyszíne lesz a bemutatóknak és munkájuknak, de hosszabb távon is boldogulni kell a virtuális világban. Anitáék nem csak a nevelési programjukat alakították át, de A szecsuáni jólélek című darabjuknak is csak online premierje lehetett áprilisban. Anita személyes életében is kereste a lehetőségeket, így újra visszaült az iskolapadba: jelenleg az ELTE ruszisztika szakjának hallgatója.
Viktória fontos szakmai kihívásokkal találkozott az elmúlt egy évben: Héttörpe című darabja a Staféta Pályázatnak köszönhetően nem csak szakmai előrelépést jelentett, de olyan anyagi hátteret is biztosított, amely által a színészek a kőszínházakra jellemző tiszteletdíjat is kaphattak munkájukért. Ezen a darabon kívül további bábszínházi premierje is volt, de a PP tavaly debütáló, Banquet for Bees//Méhek című előadásának aktív alkotójaként is dolgozott. A munkák sora sajnos novemberben megszakadt, és az elmúlt nagyjából fél évben színpadon kívüli feladatokat kellett találnia. Ez az időszak saját bevallása szerint nem tett jót neki: ahogy egy kollégáját idézi, „ilyen módon leállítani a színészeket… az legalább olyan veszélyes, mintha élsportolókat állítanál le”. Ideig-óráig lefoglalta magát (többek között tanítással), de úgy érzi, ezek inkább csak „ragtapaszok”, és nagyon hiányzik neki a színpad.
Héttörpe – Makra Viktória rendezésében, és Margitay Klára csodálatos fotóin. Előadók-Alkotók: Boros Ádám, György Zoltán Dávid, Kapitány Dorottya, Kemény Rozália, Szabó Veronika, Várnai Balázs.
Az őszi rövid, átmeneti időszaktól eltekintve nagyjából egy éve megszűnt a színházi élet – mondta Sára Viktória megjegyzésére reflektálva – éppen ezért kérdezte vendégeinket arról, hogy mik a tapasztalataik, szerintük mennyire jelentenek / jelenthetnek megoldást az online programok egy ilyen helyzetre. Anita szerint a színészek az online térben való munkában nem motiváltak, nagyon hiányzik nekik a közönség jelenléte, a személyes kontaktus: „az online nem tudja megadni, amire vágyunk” – mondja. Viktória ezt konkrét példával is megerősítette: három kollégájával igyekeztek a járvány adta kényszerhelyzetben új területeket felfedezni, és akár új műfajokat is létrehozni (A Héttörpe karanténban címmel terveztek Zoom-os „szolgáltatásokat” nyújtani a nézőknek), ám egyik kollégájuk éppen azért döntött úgy a bemutató előtt kb. 10 nappal, hogy kiszáll az alkotási folyamatból, mert úgy érezte, hogy a személyes jelenlét hiánya miatt kreativitását is elvesztette átmenetileg. Anita az Y csoport Szökőár című darabjának online próbái során pedig azt tapasztalta meg, hogy ennek a térnek saját szabályai vannak, amit tanulni kell.
Sára itt megemlítette, hogy az elmúlt időszak egyik szülötte a művészet kivitele a közterekre, amit alapvetően nagyon jó kezdeményezésnek tart. Külföldi példákat is említ (nagyon jó összefoglalója ennek például az alábbi cikk), de a Pro Progressione is kísérletezik egy ideje hasonló előadásokkal: ilyen volt például az Elek Ferenc és Sztarenki Dóra közreműködésével megvalósult Error #707 futószínház, mely a 2017-es Dunapest keretein belül került bemutatásra, Czakó Máté koncepciója alapján. Mi lesz a jövője ennek a műfajnak? – tette fel a kérdést – elsősorban Mikinek.
Miki szerint ez a kiszámíthatatlan időszak jó volt arra, hogy felértékelődjenek a közterek, hiszen egyedül ezek a helyek tetté lehetővé az elmúlt hónapokban a személyes találkozókat. Véleménye szerint ezek a tapasztalatok velünk tudnak maradni: a közterek bármilyen módon történő hasznosítása, élhetővé tétele nagyon fontos, és abban, hogy ezt az emberek megértsék, szerinte nagy szerepe van a művészeteknek. A színház – és általában a művészet – kivitele a négy fal közül pedig nem csak a művészek és a nézők közötti kapcsolatteremtésre, de akár új közönség bevonására is alkalmas lehet. Fontos, hogy a köztér és a művészet megtalálja egymást, mert ez mindkét oldal számára lehetőségekkel van tele, ráadásul erre igény is van az emberek részéről.
Világító bábok a Ledpuppets előadásában – egyikük élőben is bemutatkozott a beszélgetés alatt. A képet Spengler László készítette a Szabihídon 2019-ben, mikor az Y Csoporttal közös, A legkisebb óceán c. előadás egyik részletét mutatták be a művészek.
A köztéri előadások kapcsán Sára megemlítette a Ledpuppets A legkisebb óceán című előadását, amely 2019-ben a Szabihídon is vendégszerepelt, és Anitát és Viktóriát kérdezte ennek kapcsán arról, hogy nekik mennyiben más a Szabihídon vagy bármilyen köztéren fellépni, mint a hagyományos színházi keretek közt. Anita szereti az ilyen alkalmakat, mert egyrészt személyesebb találkozás a közönséggel, másrészt több improvizációra is lehetőséget ad egy ilyen előadás. Viktória ehhez kapcsolódva elmeséli, hogy a darab úgy jött létre, hogy az Y csoport vezetője, Móga Piroska felkérte őt, hogy rendezzen egy darabot az Y csoport számára, és véleménye szerint a Szabihidas fellépés azért volt jó élmény a számára, hiszen a színház lényege a találkozás, ami egy ilyen térben tökéletesen megvalósul.
A beszélgetés zárásaként szóba került a VR technológia is (itt Evelyn Hriberšek Eurydike című előadásának trailerét nézhették meg az élő beszélgetés résztvevői): Sára szerint ennek nagy előnye, hogy nem kell élőben, egy adott helyszínen nézned az előadást, viszont kimozdít abból a térből, amit egy színházi közvetítés vagy bármilyen hasonló online előadás jelent. A Pro Progressione egyik új projektje is erre a technológiára épül: az éppen az előkészítési fázisban lévő előadásnak Viktória is résztvevője lesz, így ő mesélt kicsit a koncepcióról (az előadás inspirációs forrása Az ember tragédiája, és fontos feladata a tervezési fázisnak, hogy megoldjon egy alapvető kérdést: miként válik egy online előadás interaktívvá, hogyan lehetséges a nézőket bevonni egy ilyen produkcióba).
Zárásképp pedig íme egy videó – nem titkolt relaxációs jelleggel – ami 2013-ban készült Koppenhágában. Köztér, művészet, installáció.
A beszélgetés teljes egészében itt hallgatható meg.