Wrocław egyik legérdekesebb eseménye, a SURVIVAL fesztivál immár 20. alkalommal került megrendezésre – az esemény ezúttal az egykori Bethánia kórház épületeinek belső tereit töltötte meg a művészettel. A fesztivál egyik, a szociálisan elkötelezett művészetek helyzetéről szóló kerekasztal-beszélgetésen Magyarországot Simon Balázs, az Utcaszínházi Alkotóközösség alapítója és igazgatója képviselte, aki a fesztivállal kapcsolatos élményeit írta meg nekünk ebben a blogbejegyzésben:
„Wrotzlawban mindenhova vezet bicikli út. Amikor láttuk, hogy a külváros egy régi kórházában rendezik 20. alkalommal a “Túlélés-művészet fóruma” elnevezésű kiállítást, kicsit megijedtünk. Eddig mindenhova kerékpárral mentünk – nem lesz ez túl messze!? .. és ki fog oda egyáltalán kimenni? Pesten a külvárosi gyárakban rendezett kortárs művészeti eseményeken jó ha húszan lézengenek. A Bethania bejáratánál már kora délután sorok kígyóznak. A Survival Art Forum nem réteg művészeti esemény, tavalyi, 19. kiadását, öt nap alatt nyolcezren látták. A kurátorok szerint az idei számok ezt is meghaladják, csak a megnyitón és az első napon már több mint 5000-en látogatták meg ezt a radikálisan kortárs művészeti tárlatot.
A helyszín az egykori kórház omlásnak indult épületegyüttese. A gondolat némileg emlékeztet a Krétakör színház vállalkozására, amikor a Lipótmező elhagyatott épületeit változtatták színházzá Térey Niebelung lakóparkjának első bemutatójakor, vagy arra, amikor az ezredfordulón a Zsámbékhoz közeli rakétabázis apokaliptikusan festői tereit vettük birtokba művésztársainkkal, hogy ott a 2000-es évtized során színházi kísérletsorozatnak nyissunk teret.
A Bethania hátborzongató, egyszersmind rendkívül érzelmes helyszín, hiszen ebben a több mint 100 éves épületben életek százezrei kezdődtek, végződtek és a sikeres gyógyulások emléke is a falakba ivódott. Állítólag felújítást követően luxus lakások lesznek itt. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy milyen érzés lesz ide hazajönni, hogy falak nem fognak-e kopogtatni majd az itt lakókra, de annyi bizonyos hogy mint kortárs művészeti helyszín rendkívül gazdag és nagyon intenzív hátteret nyújt, az alternativ valóság, a társadalom valósága elől való elmenekülés, a szándékos felejtés témája köré készült és elrendezett alkotásoknak. Nagyon népszerű eszköz a videó installáció. Lehetőségem adódik megszeretni és érteni a műfaj. A legerősebb nekem a Mairboy… Talán ezért is, mert erősen épít performativitásra. Csodálatosak a hang installációk, amelyekben különféle szempontok szerint szerkesztett “hang-tájképek” értelmezik újra a finom világításeszközökkel és érzékeny takarítással kiállítási tárggyá avatott padlásokat. Ugyanez a finom gondosság jelenik meg a terek különféle világítás- és használati tárgyainak megélesztésében. Kirajzolódik a szándék, ahogy a Túlélő művészetek 20. fórumának kurátorai, válogatásukban 400 művész pályaműveiből, valóban azokat tárják elénk, amelyek a legszorosabb jelenkor életérzéseit tükrözik. Aki megnézi ezt a nagyszabású és reprezentatív tárlatot valóban fogalmat alkothat a mai lengyel és ukrán képzőművészek világ értelmezéséről és gesztusvilágáról. A tematikai csoportosítások alapja az a tűpontos kurátor témakijelölés, amelyből most egy nagyobb részt idézek:
“A mentális egészségügyi válság nem csak társadalmi, hanem politikai kérdésként való felismerése is összefügg a „stressz privatizációjának” (M. Fisher) elutasításával, amely logika az egyénre ruházza a felelősséget a mentális problémákért. Ebből a szempontból a depresszió, a szorongás vagy a pánikrohamok az egyénnek tulajdoníthatók, és az egyén tapasztalataiból, mentális felépítéséből és neurológiájából fakadnak – nem pedig a jelen munkaügyi rendszerek, technológiák és a kapitalizmus egyéb jellemzőiből, mint például a prekarizációból (nagyobb társadalmi rétegek huzamos létbizonytalanságban tartása), az önfelügyelet és az állandó ellenőrzés kettősségéből, az állandó termelékenységre és rendelkezésre állásra való kényszerítésből, valamint a belső elvárássá tett versenyképességből fakadó általános depresszió.
Ezek a megfontolások a kapitalista realizmus kísérteties perspektíváját követik, amelyből kitekintve képtelenek vagyunk elképzelni pozitív jövőt, olyan alternatívát, amely túlmutatna önmagán a kapitalizmuson. A kapitalizmus logikáján túlmutató, végső soron destruktív, állandó növekedést és társadalmi egyenlőtlenséget eredményező alternatívát.
Néhány az elmúlt években kidolgozott a társadalomszervezés és az erőforrások elosztásának új modelljeit kereső koncepció, a drogokhoz és az ellenkultúrákhoz kapcsolódnak.
A „pszichedelikus szocializmus” (J. Gilbert) és a „savas kommunizmus” (M. Fisher) válaszaként McKenzie Wark a rave közelmúltbeli elemzéseiben a „ketamin-femmunizmus” fogalmát javasolta. Szembeállítva a tulajdon és a maszkulinitás közötti ideológiai kapcsolatot, de a feminizmus hibáit is, a femmunizmussal, az összes női természetű jelenség szeretetével, közösség, melynek fő tevékenysége az, hogy megnyíljanak a világ másságára. (…) A femmunizmus azoknak a laterális sorstársi szeretet közössége, akiknek nincs vesztenivalójuk, csak önmaguk és nincs mit adniuk, csak a sajátrendelkezésre-állásukat.
Míg a hippi mozgalmat a pszichedelikus szerek, a punkot, a ragasztó belélegzése, az elektronikus tánczenét pedig az extasy kísérte, Wark rámutat, hogy a kortárs rave-kultúra kísérője leginkább a ketamin, amely egy disszociatív érzéstelenítő. Paradox módon a radikális lehetőségek és a közösség potenciális formáinak mai keresése egy olyan anyag által megteremtett térben zajlik, amelynek hatása a külső ingerek agyba való átvitelének korlátozásán alapul. A disszociáció, amely a deperszonalizációhoz és a valótlanság érzéséhez vezet, többnek bizonyul, mint a valóságtól való elfordulás… amikor egyaránt eltűnnek én és világ, nem tudnak többé összeütközésbe kerülni. Talán ez egy új viszonyulási módot kínál? Talán csak egy újabb ugrás a nyúl üregébe?”
A szöveg pontos, éles felvetései mentén, a Survival háttéreszervezete az Art Transparent kerekasztal-beszélgetést szervezett, amelynek moderátora a Kijevi Kortárs Művészeti központ egykori igazgatója, a ma Baselben elő Kateryna Botanova – lett volna. Finom gondolkodásmódját érzékelteti ahogyan az utolsó pillanatban kénytelen elállni a részvételtől: “a járatom törlése és a nyolc órás várakozás, ablakot nyitott a vírusnak hogy elhatalmasodjék rajtam…” Az imponáló előrelátással, szakmai és technikai szakértelemmel előkészített, élőben streamelt kerekasztal témája ez a bizonyos, már említett unlearning és a decolonialisation of knowledge voltak, ez utóbbi az un. magas kultúra vs. népszerű kultúra viszonyában, mind pedig az európa vs. világ más részei viszonylatában közkedvelt értelmiségi téma mostanában Nyugat-Európában.
Zavarban vagyok az unlearning fordításával, talán érzik benne a különös íz, hogy ez nem felejtést jelent. Fordíthatjuk szándékos felejtésnek, de a kurátorok értelmezésében inkább a régi szokások elfelejtését és új szokások felvételét jelenti. Szélesebben társadalmi tanulási folyamatot érthetünk alatta, amelyben új minták lépnek a régiek helyébe. A másik fogalom fordítása szintén nehézkes, a tudás vissza gyarmatosítása, gyarmatosítottlanítása… A decolonialisation vicctelenül, a gyarmatosítás visszafordítása lehetne még, a tudás, a kultúra és a művészetek területén. A zsidó-keresztény, tudomány alapú, kapitalista szellemiség terjedése biztosítja azt a keretet, amelybe a glóbusz összes jelensége besorolásra került. A gazdaság és társadalom mellett ez a folyamat a világ értelmezésére is kiterjesztette a gyarmatosítást. Lehetséges visszafordítani azt, és az eredeti kultúráknak visszaadni a saját tudás, tapasztalás értékét, létjogosultságát és nem az antropológus nagylelkű gesztusával, hanem valóban, egy mélyről fakadó egyenrangúság élményétől vezérelve? Bármilyen fontos is lenne, szerintem lehetetlen, hiszen semmilyen szándékos felejtés sem tudja meg nem történté tenni mind azokat a bűnöket amelyeket gyarmatosítókként elkövettünk egymás ellen. Azonban ami lehetséges, az a gyarmatosító részéről a birtokló automatizmusok “szándékos felejtése”, és a gyarmatosított részéről az egészjogúság elfogadása. Magyarországon például a roma kultúra gyarmatosításában ismerhetünk rá mindazokra a szellemi sérelmekre, amelyeket egy inváziós kultúra egy leigázott kultúrával kapcsolatban elkövethet. A Botanova által kutatott harmadik terület, a művészetek szerepét értelmezi a társadalmi változásokban, ez az a téma, ami az UtcaSzak, illetőleg személyem meghívását indokolta a beszélgetésen.
A tárlat tematikáját részletező kerekasztalt az Art Transparent és az engem delegáló Pro Progressione szervezeték V4 projektpartnereikkel, a kassai Creative Industry-val, amelyet Zuzana Kupcova projektvezető, és a Rehlovice-i Kulturális Központtal, amelyet annak egyik alapítója, a cseh Franz Tisek képviselt, aki a bécsi Kulturdrogerie vezetője is. A moderálást, beugróként az Art Transparent alapítója, a Survival 20 kurátora Malgorzata Misniakiewitz vállalta.
Rrésztvevője volt még ennek a beszélgetésnek egy Lengyelországban élő ukrán művészi Juri Biley, aki a szándékos felejtés témájában a háború és a menekülti lét szempontjait segített hitelessé tenni a diskurzusban. Suzana és Franz kurátori, ameddig Jurij és magam művészi és egzisztenciális meglátások megosztásával dialogizáltunk. A témák inkább politika történelem és művészet határvidékén hullámoztak, különös tekintettel az ukrán menekült művészek lehetőségeire, illetőleg az ukrán menekülteknek szóló művészeti alkotások és művészeti gyakorlatok kérdéseire. A művészet helyét és lehetőségét feszegető kérdések formájában újra rátekintettünk a közelmúlt történelmi és politikai változásai (magyarországi választások és az orosz agresszió) által új fénybe került eredeti kurátori koncepcióra. Feltettük azt a kérdést is, hogy vajon mi is lehet ez a kelet-európai identitás, amely a V4 szövetségben is megjelenik, és vajon az európai-tagjelölt Ukrajna kapcsolódhatna-e ehhez a Kelet-Európa koncepcióhoz. Valahogy ez a közös élmény, kapcsolódási pont, Wrotzlaw történelmére rácsodálkozva nagyon élesen megjelent, a második világháború után a teljességgel elnéptelenedett német várost Breslaut, a mai Ukrajna területén található Lviv lengyel lakosságával népesítették újra, amely így újra betöltheti régiós és vallási központként, azt a szerepet, amelyet ezer évvel ezelőtti alapítói, akik itt vetettek kódexbe az első lengyel szavakat, szántak neki. Egy kelet-európai több nemzeti identitást is tud egy időben megélni, hordozni, ez nem probléma, ez érték. Persze ez rögtön felveti a nemzetállamok fogalmának teljes abszurditását.
Felmerült a beszélgetésen, hogy a nem csak Kelet-Európában markáns konzervatív fordulatra miként reagáljon egy nem konzervatív művész? Itt a harcos alapállás és a konzervativizmus okainak elfogadása egyaránt megfogalmazásra került. Számomra a művész személyének egyetemes funkciója bontakozott ki a beszélgetés tanulságaként. A művész egy szeizmikus érzékenységgel és egy abból fakadó közvetlen társadalmi felelősséggel elengedhetetlen a társadalmi egészséghez. Mint ilyen, bizalmat kell élvezzen minden berendezkedés alkotmányos intézményrendszerei és a társadalom részéről, hogy munkáját ott és azon az építő módon fejtse ki, ahol, lelkiismerete szerint, annak helyét érzi. Nem csak a művész szabadsága, hanem cselekvési területének kiszélesítése és alkotásának – amely életével azonos – finanszírozását is maga után kell vonnia. A kultúra fogalma, az alkotás eladhatóság szerinti rangsorolása a kapitalizmus szemszögéből nem vizsgálja egy alkotás társadalmi hatását. A művész közvetlen társadalmi hatása nem csak nagy léptékben, hanem a a társadalom mikroközösségeinek szintjén életbevágó. Juri felelevenítette egy olyan művésztársa mindennapjait, aki a háborúban megsérült otthonok önkéntes helyreállítását jelölte ki művészi feladatának. Míg mások a menekültként érkezők integrációját segítik alkotásukkal.”
Simon Balázs, az Utcaszínházi Alkotóközösség alapítója és igazgatója