„…úgy tűnik, a sors nem olyan, hogy enged. Nem az a dolga”

A valaha volt parasztleány arról ismerszik meg igazán, hogy egyetlen szalmabála előcsalogatja nyelvéből az ízt. Tizenegy éve rejtegetem ezeket a szavakat, de hát csak-csak előtorlakodott bennem is a magyar vidék komoly tudománya. A nyelv boszorkányos nyikkanása. Pedig már mióta! Mióta megtanultam, hogy a pitli az valójában edény, az uszu az szotyi, a stelázsi szekrény, a gömb fagyi meg gombóc. (Lehetőleg rögtön kettő.) És aztán megérkeztünk a Művészetek Völgyére. Kard ki, kard.

Nem szenteltem különösebb figyelmet a gyanús előjeleknek, pedig már induláskor, egészen konkrétan a lószállítónál sejthettem volna. (A bundás üléshuzatról nem is beszélve.) Gryllus Samunak volt ugyanis az a kétségkívül briliáns ötlete, hogy épít egy mozgatható, egészen pontosan húzható hangstúdiót, nekem pedig volt az a szintén kétségkívül briliáns ötletem, hogy mi volna, ha ezt a pompás építményt hajnali ötkor akasztanánk a Ford Fiesta hátára, még mikor a Nap is csak úgy ásítva pislákol, s elhelyeznénk az udvarunkban. Azt a kevésbé elhanyagolható tényt természetesen maximálian kihagytam a képletből, hogy Kapolcsra még nem terjedt át a nagyvárosok ragálya, az úgynevezett betonvész – ami még nincs lebetonozva, az le lesz, lehetőség szerint duplán s rosszul –, így bár szerencsésen megmenekültünk a légkondicionáló hiányának szomorú (búbánatos! vidéken az embernek búja van s bánatja, s mindig egyszerre. S, s, s.) következményeitől, a lószállító támasztó kereke bizony bele-beletördögélt a magyar anyaföld fáradt gödreibe. Annyi baj legyen. Több is veszett Mohácsnál. Meg máshol is. Egy biztos: a magyar vidék a Ford Fiesta szőrmeüléséről érthető meg igazán.

Kapolcs, Petőfi utca 37. SzimBio Borudvar, megérkezés. Húsz darab kockabála a pajta derekánál. Elvesztem. Elvesztem és megértettem: hiába is van az ember szügyig a politikában, szívig a kultúrában, úgy tűnik, a sors nem olyan, hogy enged. Nem az a dolga. Mondjuk, legalább azt a fene nagy kísértést abbahagyhatná. Persze akkor mi értelme volna az egésznek. (Egész alatt minden esteben az élet értendő.) Hiába is ellenkeztem – elvégre az embernek kutyakötelessége ellenkezni, különösen a gyerekkorával –, odarittyent mellém az első tizennyolc év.

Gondosan felkészült a találkozásra: egy pillanat alatt feketére csipkézte a körmömet, teleaggatta a szoknyámat szalmaszállal és egyazon lendülettel alaposan megsütötte az arcomat. Ez az aligha bájos vörhenyesség egyébiránt igen jó szolgálatot tett a későbbiekben, gyengéden elfedte ugyanis szüntelen zavarom szüntelen pironkodását. (Volt itt minden: lúd- és libabőr tetszés szerint, borsódzás, babzás, és a többi.) Mindenestere ekkor már tudtam, hogyha elindulunk Monstorapátiba nyugvóra térni, lesz majd egy gabiheverő a konyhában. Lett.

Kár, hogy időnk, s (!) leginkább kedvünk nem lett nyugovóra térni, de ez már igazán részletkérdés. Az ember nem azért csinál fesztivált, hogy utána gabiheverőzzön. Sokkal inkább azért, hogy napi négy-öt órákat szusszanva valamit mégiscsak megértsen ebből a szeleburdi összevisszaságból. (A szeleburdi összevisszaság alatt minden esteben az élet értendő.) Valamiképpen össze is tapadt bennem ez a tíz nap, aligha tudnám tisztességgel szétszálazni. Leginkább az érzetekre emlékszem: a biztonságra, az egymásra figyelésre, a nevetésekre, a játékosságra, a mindent tudó és mindent értő összenézésekre, a kérdésekre, a köpcös nutellás palacsintákra, az árnyék diszkrét kergetésére. Arra, hogy jó. Mintha rendben volna minden, még akkor is, ha nem nyughatunk, mert szünös-szüntelen rá kell magunkat vezetni valami új tudásra. Mert az életnek van rendje, és ez lehet ez: hogy felteszünk kérdéseket egymásnak, és utána nem marad minden ugyanolyan. A vállat nem lehet vonogatni. Nem arra lett kitalálva. És mintha tényleg tudtuk volna ezt mindannyian, itt, ebben a környezetvédelmi-művészeti udvarban.

Fontos utazás volt ez nekem magamnak is, minden lónélküli lószállítás és kerékbetörés ellenére. (Vagy talán éppen azért.) Goda Gábor Human Turnje közben értettem meg, hogy milyen felszabadító lehet a szigor, pontosabban a szigorú fegyelmet követelő önvizsgálat (például !szabad! nem ellenkezni a gyerekkorral), Tóth Laura Superhero Tutorialja megmutatta, hogy az érzékeny profizmus igenis mer játszani az esetlenséggel, a kétnapos (anti)konferencia rávilágított, hogy a bizonytalanság és a tudás nemhogy megférnek egyazon polcon, de egymás szükséges feltételei, Heim-Tóth Miki répatortája után pedig egyértelművé vált, hogy mi az élet értelme. (Ez.) De jó volt látni azt is, ahogyan a Re-Imagine fiatal művészei összekeveredtek a The Big Green partnerségével, hogy ez a sokféle ember mind együtt gondolkodott, mind segítette egymást a tudásával, vitára és egyetértésre egyaránt készen. És persze ott volt még esténként a szükségesnek mutatkozó borkóstolás is – udvargazdaként sajnos (!) nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsam.

Szerencsére az egész fesztiválon végigriszálta magát a Nap mind a harmincnyolc fokával, apró felhőinek szája is csak akkor repedt ki fülig, mikor hangosítani kellett. (Itt szeretnék megemlékezni egy visszatérő jelenetről: mikor egy-egy frissen érkezett művészcsapat aggódva megkérdezte, hogy applikálok-e magamra tisztességgel naptejjel, rögvest megnyugtattam őket, hogy természetesen, s legyenek szép, hímes türelemmel, nemsokára ők is veresre lesznek égve.) Így lett a világraszóló zárókoncertünkből éneklő pajtacsalád (hogy szeretem őket!) – de még mielőtt elérkeznénk a história végére, térjünk vissza egy pillanatra arra a bizonyos pirongásra.

Tér: Istenhátamögöttimező. Idő: Péntek reggel, hajnali négy óra ötvenhat perc. Ekkor már túl vagyok számos értetlenkedésen (miért is gondoltam például, hogy jó ötlet napfelkeltére programot tenni, és ha már sikerült ezt ilyen tántoríthatatlanul kiötleni, ugyan miért nem csomagoltam meleg ruhát – pardon, gúnyát –, és hát úgy általában is, mégis mi értelme ennek az egész nyavalyás életnek hajnali ötkor, amikor még répatorta sincs a közelben), de velem ellentétben a csodálatos Holddalanap Zenekar művészei, Gulyás Anna és Szlama László ropogós frissességel pattanak ki az autóból. Laci szinte egyazon lendülettel meg is ragadja hangszerét, s mielőtt elámulhatnék ördögadta vidámságán, nekem szegezi ifjú életem legváratlanabb kérdését: „Mi a te nótád?” Drága Laci, hajnali ötkor énnekem nem nótám van, hanem idegbajom, válaszolnám legszívesebben, de aztán ránézek erre a két emberre, és mit ad Isten – vagy mit ad ördög, döntse el mindenki a maga hite szerint –, boszorkányos egy jókedvem kerekedik nekem is. Hejehuja, vigalom, stb. támad a lelkemben, de nem jön semmi a számra: döbbenet, szörnyű döbbenet, nincs énnekem nótám, egy se. Na, Fruzsina, mostan mi lesz. Már az eszeveszett pirongáson kívül. Még azonban mielőtt bele eshettem volna a feneketlen nagy kétségbe, megérkezett a közönség: indultunk ébredni az erdővel. Az idegbaj meg ott maradt a mezőn. Fogják egymás kezét a kétséggel.

Aztán persze hiába teltek-múltak a napok, nekem egyre csak az járt a fejemben, hogy hát minden komoly embernek van nótája. Sőt: aki énekel, annak mindig igaza van. Hát hol az én igazam, hol az én nagy komolyságom. Így esett, hogy sokáig minden Holddalanap-muzsika gyanúsítható volt azzal, hogy a nagy tanácstalanságban a nótámmá válik, de aztán az utolsó napon (hogy mindig minden rá van függesztve erre az utolsó percre!) szerencsére megkerestük egymást az egyetlennel, az igazival. Innen üzenem hát Lacinak, s a világ minden víg kobozmesterének, hogy paripám bizony csodaszép pejkó. (Úgy tűnik, nem csak a sors szeret kísértgetni, de Gryllus Samu lószállítója is.)

Jó volt gazdának lenni. (Mondanám, hogy az udvart nem választjuk, hanem az udvar választ minket, de azért a túlzásnak is van határa.) Jó volt odaköszönni a tájszavaimnak. És hogy a sparhelten sült lepény milyen jó volt, arról ne is beszéljünk. Már csak azt nem értem, hogy miért muszáj vége lennie annak, ami elkezdődött.

(Egyébként a nótákkal egy baj van: muszáj reájuk élni. Az élet alatt mindenkor a csettintgetés értendő. Éltem is én, veszettül, ám felhívnám arra a feltétlenül szíves figyelmet, hogy ez az élet nem mindig korrelál az ún. járdák – azaz véletlenszerűen lerakott betonlapok – egyenetlen állapotával. De még esni is jobb, ha közben van az embernek mit énekelni. Dehogy is énekelni. Danolni!)