Pallag Sára, Az ember tragédiája című projektünk menedzsere mesélt nekünk arról, hogyan milyen élmények kötik Madách drámájához, és hogyan készült hónapokon át az április 29-én bemutatásra kerülő produkció:
Először 11 évesen találkoztam Az ember tragédiájával – hamarabb, mint a legtöbben. A Nemzeti Színház 2002-es megnyitójára készült előadásban gyerekszereplőként léptünk fel. Már akkor lenyűgözött, hogy mennyire összetett és izgalmas drámáról van szó, habár akkor valószínűleg még jobban érdekelt, hogy aranyszínű parókában énekelhetjük a Hare Krishnát és a Jingle Bellst, hogy a színfalak mögött végeláthatatlan kő-papír-olló bajnokságokat rendeztünk a fiatalabb színészekkel, hogy amikor a fodrásznál összefutottunk Alföldivel, azt találgattuk, kinek a magyarhangja lehet…
Egyébként a szöveggel kapcsolatban: még évekkel később, mikor a BA szakdolgozatomat írtam, szintén ebből a drámából, szinte szóról szóra vissza tudtam mondani Lucifer szavait az első színből, annyira belénk ivódott a hang.
Másodszor az egyetem alatt kerültem közelebb a szöveghez: klasszikus magyar irodalom órára írtam belőle szemináriumi dolgozatot. Akkor már jobban odafigyeltem, hogy mi is történik pontosan, milyen férfi és női szerepek váltakoznak benne, mely részek hangsúlyosabbak… később ez a dolgozat lett a BA szakzárásom kutatási alapja is. Furcsa volt sokkal kritikusabb és (talán mondhatom) szakmai szemmel fordulni a dráma felé, elolvasni Madách többi művét, utánajárni az életének, megnézni a további elérhető feldolgozásokat. Bizonyos szempontból el is vesztettem a gyermeki rajongásom – másrészt tovább fokozódott bennem a vágy, hogy kezdjek valamit még ezzel a dologgal.
Az ötlet, hogy elővegyük a szöveget, 2020-ban került elő, amikor a Városmajori Szabadtéri Színpaddal közösen kezdtünk el abban gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni a parkban. A Banquet for Bees // Méhek c. előadásunk premierjére készültünk épp, de már elkezdtük tervezgetni, hogy mi lehetne a következő lépés. Barna ötlete volt, hogy legyen egy sétáló előadás a parkon belül, ami mindenki számára hozzáférhető egy okostelefon és némi mobilnet segítségével. Fontos volt, hogy maradandó részét képezze a parknak, legyen látványos, mégse bontsa meg a zöld területek egységét és természetes szépségét. Amikor kitaláltuk, hogy a projekt alapja Az ember tragédiája legyen, hirtelen visszatért a 12 éves énem, aki ujjongott a döntés felett.
Grecsó Zolival, aki a projekt művészeti vezetője, már korábban is dolgoztam együtt mint akkori ernyőszervezeti tagunkkal, de ez volt az első alkalom, hogy közös projektünk lett. És habár pl. a Banquet for Bees vagy a Tar Sándor hangoskönyv is nagyon közel állt hozzám, itt éreztem először, hogy nem csak projektmenedzserként, hanem az alkotói csapat egyik tagjaként lehetek a folyamatok része. 2021 elején – részben a COVID, részben a sokszereplős gárda miatt – online meetingek során kezdtük meg a közös munkát. 14 táncművész/koreográfus, Zoli, én és később Nagy Emese, a drámainstruktorunk találkozgattunk így Zoomon, és vitattuk meg néha egészen filozófiai magasságokig az „előadás” részleteit. Aztán a jobb idő beköszöntével elkezdtük felvenni az etűdöket, ami több szempontból is kivételesen izgalmas feladatnak bizonyult.
Egyrészt ez volt az első alkalom, hogy 360°-os kamerával dolgoztam, amihez Zoletnik Sophie – aki nem csak az alkotói csapat tagja, de egyben az operatőrünk is volt – nagyon értett, én viszont csak nagyon nevettem, ahogy a bokorban bujkálva vártuk, hogy az első felvételeknél Jurák Betti elkiáltsa magát: „Kész vagyok!”. Azt hiszem, ez mindannyiunkban felhozott kiskori ovis vagy otthoni emlékeket… A másik, hogy amikor hónapok óta dolgozol együtt emberekkel, de még sosem találkoztatok személyesen, nagyon üdítő tud lenni, mikor végre egymás szemébe néztek, és nem a webkamera sötétségébe. Azt láttam – persze lehet, hogy tévedek –, hogy mindannyian megkönnyebbültünk, hogy ez egy létező dolog, ebből lesz valami, nem hiába töltöttünk hosszú órákat a gép előtt. Esett az eső, hideg volt, nem voltak mindig szépek a fények, de mégis ott voltunk és csináltuk.
A projekt bürokratikus oldalába nem mennék bele, de az biztos, hogy már félálomban beadunk közterület-használati engedélyekhez kérelmeket, ami egyébként eléggé hasznos tudásnak minősült a későbbiek folyamán más projektjeinkhez is. Seress Annának, akivel az egészet szinte végig közösen csináltuk, szinte már baráti kapcsolatai alakultak ki az engedélyeztető szervezeteknél.
Mindezek után, azt hiszem mégis az első vágott videók elkészültével értettem csak meg, hogy mennyire izgalmas dologba fogtunk. És persze azt is fel kellett dolgoznom, hogy nem lesz minden tökéletes, hogy valószínűleg nem ez lesz Budapest legnagyobb látványossága, de remélem, hogy aki a Városmajori parkban belebotlik majd az egyik QR-kódos oszlopunkba, kíváncsian végignézi az előadást, vagy akár csak egy-egy jelenetet.
Nem mellesleg ez lesz az első saját projektem, amihez külön logót és honlapot is készít(ett)ünk – utóbbin a felvételek mellett más izgalmas részletekkel is készülünk. Nagyon is vizuális ember lévén a projekt ezen része is tartogatott izgalmakat: mi legyen ott, hogy nézzen ki, mik legyenek a színek stb. Ki gondolta volna, hogy ennyit el lehet bíbelődni egy felirattal…
Sokan dolgoztunk a projekten, sokat dolgoztunk a projekten. És most, kicsit több mint egy évvel a kezdetek után végre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitó- és a Tánc világnapján bemutatjuk, mire jutottunk. Kísérletező, virtuális, asszociációs, sétáló kortárstánc előadásunkkal. Még egy két-jelző és mozaikszót kell gyártanunk hozzá.
A projekt bemutatójának eseménye: https://fb.me/e/1J8RTzZS4
A projekt honlapja itt érhető el: https://www.azembertragediaja360.hu/