Márton Dorottya magyar dokumentumfilmes, eddig két rezidencián vett részt a hároméves CDCD projekt keretében. Ciprustól Cordobán át egészen Torinóig kísérte végig a program, mindig új kihívásokkal és inspirációkkal találkozva. Liber Johanna, a Pro Progressione kulturális menedzsere, a CDCD-projekt koordinátora beszélgetett vele tapasztalatairól és benyomásairól.
Már két rezidencián is részt vettél a projekt során, és minden alkalommal egészen más közegbe csöppentél bele. Hogyan éled meg, hogy időről időre aktív részese lehetsz a CDCD nemzetközi közösségének, ugyanakkor a köztes időszakokban hiányoznak a személyes találkozások, amelyek lehetőséget adnának a kapcsolódásra?
Számomra a CDCD egyik legfontosabb értéke éppen a nemzetközi közösség, amelyben részt vehetek. Ciprustól Cordobán át Torinóig mindig más közeg, másfajta történetek és tapasztalatok érnek, amelyek inspirálnak és új perspektívákat adnak a saját munkámhoz is. Ugyanakkor valóban van egy kettősség: a rezidenciák intenzív személyes találkozásait sokszor nehéz elengedni, amikor visszatérek a mindennapokhoz. Ilyenkor érzem, mennyire hiányzik az a fajta közvetlen kapcsolódás, amit a program teremt meg, és egyfajta magányt élek meg. Mégis, ez a ritmus (a koncentrált közös munka és a köztes időszakok) segít abban, hogy feldolgozzam és beépítsem a tapasztalatokat, és hogy a találkozásoknak legyen súlyuk és jelentőségük.
A rezidencia eredetileg Tunéziában valósult volna meg, ám a politikai helyzet következtében végül a cordobai Casa Árabe adott otthont az egyhónapos programnak. Hogyan hatott rád ez a változás? Mennyiben kellett újragondolnod a terveidet, és hogyan tudtad mégis adaptálni a téged foglalkoztató kérdéseket az új helyszínhez?
Amikor kiderült, hogy a rezidencia Tunézia helyett végül Cordobában valósul meg, először csalódott voltam. Az eredeti projekttervemet kifejezetten az ottani közösséghez és kontextushoz alakítottam, így hirtelen úgy éreztem, hogy az alapjai inognak meg. Cordobában ráadásul más körülmények fogadtak: a rezidencia idején éppen egy „off season” időszak zajlott, nem volt aktív közösségi élet, a nyelvi akadályok megnehezítették a kommunikációt az intézmény vezetőivel, és a többhetes húsvéti szünet is éppen erre az időszakra esett.
Mindez azonban végül más irányba terelt, és pozitív hozadékkal járt. Nagyon sok időm nyílt arra, hogy konceptuális szinten mélyítsem és fejlesszem a projektet. Cordoba sokrétegű kulturális öröksége pedig új felismerésekhez vezetett: rájöttem, hogy a kérdések, amelyek foglalkoztatnak sokkal inkább átjárhatók és univerzálisak, mint korábban gondoltam.
A digitális reflexiódban a cordobai élményeidet dolgoztad fel. Milyen formátumot választottál ennek bemutatására, és miért azt választottad?
A digitális reflexió formátuma részben koncepcionális lett, mivel Cordobában (ahogy korábban is említettem), elsősorban elméleti munkára nyílt lehetőségem. A helyi körülmények miatt sajnos nem igazán tudtam forgatni, így inkább a projekt gondolati alapjain dolgoztam. Ugyanakkor a torinói rezidencia alatt már sokkal gyakorlatiasabb módon tudtam folytatni a munkát: elkezdtem forgatni, interjúkat és beszélgetéseket rögzíteni a múzeum látogatóival, és rengeteg értékes anyagot sikerült összegyűjtenem. A digitális reflexióban így a cordobai koncepcionális munkát és a torinói gyakorlati tapasztalatokat egyaránt megjelenítettem, részleteket is bemutatva a felvett anyagokból.
Torinóban, a Museo Egiziónál zajló rezidencián a közös munkát jelentősen hátráltatta, hogy a résztvevők közül többen COVID-osak lettek, annak ellenére, hogy már 2025-öt írunk. Hogyan sikerült ehhez alkalmazkodnod, és milyen módon tudtad így is kihozni a legtöbbet a helyzetből?
Nagy szerencsém volt, hogy végül egy másik szálláson kaptam helyet, így sikerült elkerülnöm a fertőzést. Emiatt aktívan tudtam dolgozni, és sokat forgatni a rezidencia alatt. Ugyanakkor a helyzet komoly hátrányt is jelentett: a múzeum által szervezett számos program elmaradt, amelyek révén közelebbről is megismerhettük volna a restaurátorok, kurátorok és tudományos munkatársak munkáját. Ez a projektem számára is rendkívül értékes lett volna. Megpróbáltam egyénileg kapcsolatokat kialakítani, és így is sikerült több fontos beszélgetést lefolytatnom, de nyilván sokkal gazdagabb élményt adott volna, ha mindez intézményi keretben valósul meg.
A torinói rezidencia egy kiállítással zárult. Milyen élmény volt számodra a látogatók elé vinni a múzeummal folytatott közös munka eredményét, és mit adott neked a találkozás a befogadók reakcióival?
Nagyon inspiráló élmény volt a torinói rezidencia kiállítása és az azt megelőző konferencia. Ott nemcsak a közös munkát, hanem a saját művészeti praxisomat is bemutathattam, és különösen értékes volt közvetlenül találkozni a közönséggel: beszélgetni, kérdésekre válaszolni, látni, hogyan rezonálnak a munkámra.
Számomra a kiállított anyag nem egy lezárt munka volt, hanem a készülő filmem része, egyfajta work in progress. A projekt performatív jellege is hangsúlyossá vált: a múzeum vállalkozó látogatóival mély, személyes, sokszor intim beszélgetéseket rögzítettem olyan témákról, mint a halálhoz való viszony, az elmúlás és a gyász. Ezek a felvételek a végső filmem egyik alaprétegét képezik, amely majd Cipruson kerül kiállításra.
Hogyan érzed, a CDCD projektben való részvétel hogyan formálja a pályádat hosszabb távon, és milyen jövőbeli terveket indított el benned ez a tapasztalat?
A CDCD-ben való részvétel hosszabb távon nagyon fontos mérföldkő számomra. Egyrészt kinyitott egy olyan nemzetközi szakmai teret, ahol különböző kulturális kontextusokban tudom kipróbálni és fejleszteni a gondolataimat, másrészt pedig folyamatosan emlékeztet arra, hogy az engem foglalkoztató témák (identitás, emlékezet, hiány, anyai kapcsolatok, generációkon átívelő történetek, gyász, elmúlás) túlmutatnak a saját személyes életemen, és szélesebb közönséggel is rezonálnak.
Ez a felismerés erősíti bennem, hogy a filmemnek ne csak fesztiválpályája legyen, hanem kiállítási kontextusban is megállja a helyét, akár installációként, akár interaktív formában. A CDCD tapasztalataiból merítve hosszabb távon is szeretném kombinálni a filmes és a képzőművészeti gyakorlatot, és olyan projekteket létrehozni, amelyek egyszerre személyesek és közösségiek, archívumokra, tárgyakra és élő beszélgetésekre épülnek.
A projekt abban is megerősített, hogy fontos a nemzetközi együttműködések keresése, mert ezekből új inspiráció és kapcsolati háló születik. Jövőbeli terveim között szerepel, hogy folytassam az ilyen jellegű kutatásalapú, hibrid filmeket, illetve, hogy a rezidenciákhoz hasonló helyzetekben más közösségekkel, közönségekkel is dialógust építsek.