Bona Dyssou magyar színházrendező, aki két rezidencián vett részt a CDCD – Contested Desires, Constructive Dialogues projekt keretében. Rómától Barcelonán át Ghánáig kísérték útjai a programban, mindenhol új és inspiráló helyzetekkel találkozva. Johanna Liber, a Pro Progressione kulturális menedzsere, a CDCD-projekt koordinátora beszélgetett vele tapasztalatairól és élményeiről.
Több állomáson is részt vettél a projektben, így most már átfogó tapasztalatod van róla. Hogyan érzed, mit jelent számodra, hogy művészként három éven keresztül időről időre részese lehetsz ennek a nemzetközi alkotói közegnek?
Nagyon fontos nekem ez a projekt. 2024-ben kezdtük – a projekt létrehozói és a partnerszervezetek még korábban. A kolonizáció, a történelem szubjektív értelmezései és a párbeszéd áll a fókuszában, és ehhez szuper szakembereket és művészeket hoztak össze a világ minden tájáról. Tizenegy ország vesz részt, ebből huszonkét művész – különféle területekről. A cél az, hogy az utazások során a partnerekkel való találkozások és kollaborációk mentén, a saját területünkön hozzunk létre alkotásokat. Cipruson, 2026 szeptemberében egy záró fesztiválon mutatjuk be a munkáinkat. Azt, hogy a többiek részéről mik lesznek a végső anyagok, én is csak ott látom majd.
A három év azt jelenti, hogy megengedi az építkezést, ami ritka. Accrában például most júliusban hármunknak volt egy záró kiállítása – Laís Andrade a My ray of Sunshine című kisfilmjét mutatta be, Sumer Erek a szobrait és installációit, amit a kintlétünk alatt Accrában készített, én videóinstallációt. Mindannyian külön dolgozunk, más országokba és intézményekhez utazunk, különféle megközelítéssel és kulturális háttérrel – ezért ez a CDCD projekt minden résztvevő alkotónak teljesen más. Viszont változó ritmusban, néhány havonta van egy-egy találkozási pont, ahol egymással és a partnerszervezetekkel egyeztetünk – olyankor is sok inspirációt kapunk a készülő munkáinkhoz.
A római rezidencia után a kapcsolat nem szakadt meg a múzeummal, sőt, egy hosszabb távú együttműködés lehetősége is kirajzolódik. Mit jelent számodra, hogy a projekt ilyen tartós kapcsolatokhoz vezethet?
A Museo delle Civiltàval dolgozhattam együtt, ami nekem konkrétan egy álom volt – nagyon szerettem volna hozzájuk kerülni. Iszonyú jófejek. Az EUR negyedben, Mussolini monumentális épületei között és volt múzeumaiban – olyan anyagokat, műtárgyakat és archívumokat láttam, ami felejthetetlen. Volt olyan nap, hogy korán reggel bementem az egyik részre, ugyanazt a néhány alkotást figyeltem órákig, csak úgy a térben voltam velük, rajzolgattam és nem akartam elmenni zárásig, olyan nagy hatással voltak rám. A gyűjtemény azon részlege, ahol több kongói “magical object”, azaz szakrális, múzeumi közegben korábban szoborként értelmezett tárgy volt – pont januárban zárt be, pár nappal az érkezésem után, ezért is tervezek visszamenni, de nem csak emiatt – a film miatt is, amin dolgozunk. A történet fikciós, viszont egy számomra emblematikus tárgy a kiindulópontja – egy diplomáciai ajándék volt, egy fésű, amit Taytu etióp királynő és Marguerite olasz királynő között cserélt gazdát.
Felkavaró volt rengeteg kiállított és – nem véletlenül már nem kiállítható, különös érzékenységű – tárgy. A két kurátor, Gaia Delpino és Rosa Anna Di Lella és még sokan mások – mindent megmutattak és elmeséltek, amit csak kértem, kértünk. Amikor a készülő munkáink terveit prezentáltuk az ott töltött idő végén – nyitottak voltak és friss szemléletűek, sok-sok ötletet adtak. Ők hallották először a készülő munkám kezdeti fázisait, ami megosztó anyag lett bizonyos szempontból. Van humorérzékük. Eredetileg színházi előadásban gondolkodtam, de világossá vált, hogy 2026 végére nem tudok mondjuk tizenöt színészt Ciprusra utaztatni, ezért vett mozgóképes irányt. A múzeummal beszéltünk a lehetséges közös folytatásról, ez financiális kérdés. De rajta vagyok.
A barcelonai capacity building során nemcsak a többi művésszel, hanem a partnerekkel is intenzív közös munka zajlott. Mi volt számodra a legfontosabb tapasztalat ebből a közegből?
Barcelona nekem nagyon sűrű volt, mert onnan Ghánába mentem tovább, a korábban említett filmen dolgozni, és volt még néhány különlegesség, például hogy kevéssel előtte eltörtem a karom, és a műtét után pár nappal a fél világot két bőrönddel járkáltam össze. Eléggé izgultam, mert szinte semmi más nem érdekelt, csak hogy a forgatás rendben menjen. Sikerült elérnem, hogy tegyék át levehetőre a gipszet, mert több okból sem lehet rajtam, amikor már forgatunk. Barcelonában jobban meg tudtam ismerni a CDCD projekt partnereit is, ráadásul egy elég komoly programot tettek nekünk össze. Amellett, hogy az eddigi tapasztalatokról és a tervekről egyeztettünk – műhelymunkák, workshopok, beszélgetések, városi séták voltak a helyi kontextust figyelembe véve, barcelonai művészekkel. Rengeteg szereplő összehangolt munkája és lelkesedése volt benne – nekem az derült ki, hogy az eddig eltelt két évben elkezdett egy olyan kapcsolat kialakulni a szereplők között, hogy szinte nem tudok olyan embert mondani, aki mellé ne ülnék le szívesen, vagy ne lenne miről beszélnünk.
Ghánában, a Nubuke Foundation rezidenciáján először jártál Afrikában, ráadásul afrikai gyökerekkel rendelkező művészként. Hogyan hatott rád ez az élmény, és hogyan tudtátok áthidalni az ottani nehézségeket, például a COVID okozta helyzetet?
A barcelonai csapatból jött a hír, hogy valaki covidos lett, ezért másfél nappal a Ghánába érkezésünk után egy hétig a házban kellett maradnom. Mindent, amit az első hétre szerveztek nekem, lefújtak, egy-kettő átkerült online-ra. Személyre szabottan a projektjeinkhez egyeztetett helyszínek, találkozók, nekem a színészekkel próbák – ezek mind elmaradtak az első héten. Ezt az időt nem lehetett behozni, durva csúszást okozott.
Utána hihetetlen rohanás volt. Viszont mikor végre elkezdhettük, és találkozhattam mindenkivel, nagyon jó volt minden pillanata. A Nubuke Foundation egy hihetetlen hely, egy kulturális központ és kortárs művészeti intézmény, rengeteg mindent csinálnak. A csapatuk elképesztő profi, megtiszteltetés velük dolgozni. Megismertem a Small Hype csapatát, akik rengeteget segítettek nekem – zenei producerek, kortárs művészek, operatőrök, vizuális művészek, Temában van a központjuk, Accra mellett, a világ minden táján dolgoznak, emellett rengeteget dolgoznak a saját közösségük építéséért. A színészek tündériek voltak. De még bőven nem lettünk kész. Nagyon várom, hogy folytassuk a munkát, ha minden jól megy 2026 első felében – most elég jól áll a dolog.
Az édesapám kongói származású, de én nem jártam még a kontinensen, amivel már régóta tartoztam. Megrázó élmény volt. A kulturális és személyes aspektusokról napokig tudnék beszélni. Fantasztikus hely.
Hogyan érzed, a CDCD projektben való részvétel hogyan hat hosszabb távon a pályádra?
Sokakkal tárgyalunk még a továbbiakról a CDCD-n túl is. Nana Opokuval, aki egy ghánai művész és Rafael Guendelman Hales-szel, aki pedig chilei, Rómában voltunk együtt, velük mindenképp szeretnék dolgozni, nagyon megszerettem őket. A Museo delle Civiltából többen is közel állnak hozzám, nemrég el tudtam menni az újonnan megnyílt kiállításukat megnézni.
A projekt vége még messze van, a hatását talán majd később jobban látom, de nekem már most elég meghatározó.