Virág Anna Virág az első női zeneszerző, aki a Mind the Gap projekt során a Cadavre Exquis módszerrel létrejövő közös művön dolgozott. Never heard című szekvenciája kapcsán beszélgettünk vele alkotói módszerekről, komfortzónáról, matematikáról és arról is, milyen női zeneszerzőként érvényesülni ma Európában.
– Mi volt az a Mind the Gap felhívásában, ami miatt úgy érezted, hogy szeretnél alkotóként részt venni a projektben?
Az az igazság, hogy gyakran direkt olyan feladatokat vállalok el, amelyek kívül esnek a komfortzónámon. Sokszor épp az kezd el foglalkoztatni, ami elsőre zavarba ejt vagy idegennek hat. A Mind the Gap alkotói módszertana (, hogy csak az előttem lévő fél percet ismerem, és nincs rálátásom a teljes darabra) teljesen szembement azzal, ahogyan általában dolgozom.
Én rendszerint az egész mű struktúráját vázolom fel először, és utána kezdem el kitölteni részletekkel. Itt erre nem volt lehetőségem: csak a saját szakaszomon belül építhettem fel egy logikát, miközben nem tudhattam, hogyan illeszkedik majd a teljes egészbe. Ez kifejezetten frusztrált, de épp ezért éreztem, hogy muszáj kipróbálnom.
– Tekinthető ez kollektív zeneszerzésnek? Volt korábban hasonló tapasztalatod?
A Mind the Gap esetében inkább inspirációról vagy reflexióról beszélnék, mint klasszikus kollektív zeneszerzésről. Dolgozom most egy olyan projekten is, ahol valóban kollektív módon alkotunk: ott világosan fel vannak osztva a szerepek, ki melyik részért felel.
Számomra a részfeladatokra bontott alkotás mindig nehéz volt, mert szeretek mindent átlátni. Ugyanakkor más területeken (például filmnél) természetes a számomra, hogy több ember dolgozik együtt, és ott ez sosem okozott problémát. Érdekes, hogy zeneszerzésben mennyivel erősebben kötődöm az „egész” birtoklásához.
– Mennyire inspiráló, ha egy adott feladathoz kell kapcsolódnod, nem pedig belső indíttatásból szerzel zenét?
Ebben az esetben kifejezetten inspiráló volt. Korábban is dolgoztam már úgy, hogy valaki más anyagára kellett reflektálnom. Például egyszer Vántus István egy darabjának elemzéséből indultam ki, és abból született egy darabom, amely stilárisan már teljesen más irányba ment el, mégis megőrzött valamit az eredetiből.
Elsőéves koromban egy Járdányi Pál-idézetre kellett művet írnom. Annyira zavart a kötelező idézet gondolata, hogy végül „becsempésztem” egy Bartók-idézetet is. A közönségből egyetlen idős hölgy vette észre, odajött hozzám, és azt mondta: „Hallottam ám, hogy Bartókot idézett.” Ez hihetetlenül jólesett.
Az ilyen helyzetekben a megadott keret gyakran provokál, és ebből születik valami igazán személyes.
– Az algoritmikus-matematikai gondolkodásod hogyan jelent meg ebben a darabban?
Általában fraktálszerű, több szinten ismétlődő szervezőelvekben gondolkodom: a forma tükröződik a kisebb egységekben, a hangmagasságok, ritmusok kiválasztásában. Most viszont úgy éreztem, hogy ha nincs rálátásom a teljes formára, akkor a hozzáállásomnak kell tükröznie a projekt jellegét. Ezért tudatosan intuitívabb, kötetlenebb módszert választottam.
Nem bírtam ki teljesen algoritmus nélkül (az akkordképzésben végül mégis becsempésztem belőle), de összességében igyekeztem eltávolodni a megszokott technikáimtól.
– Női zeneszerzőként tapasztalsz sajátos elvárásokat a szakmában?
Hollandiában nem tapasztaltam ilyesmit, talán ezért is maradtam kint. Magyarországon viszont volt egy meghatározó élményem, amikor szakmai kritika helyett személyeskedő, szexista megjegyzéseket kaptam. Ez a „kritika” hónapokra alkotói válságba sodort. Egy ideig nem tudtam leírni egyetlen hangot sem. Végül a környezetem (olyan emberek, akiknek adok a szakmai véleményére) segített visszanyerni az önbizalmamat. Ez az élmény ugyanakkor hozzájárult ahhoz is, hogy ne menjek vissza Magyarországra.
– Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy ma egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemi kérdés a művészeti projektekben?
Ambivalens érzéseim vannak. Magyarországon valóban indokolt ezekről beszélni, mert létező problémákra reagál. Nyugat-Európában viszont néha azt érzem, hogy bizonyos témák (nemcsak a nemi kérdések) pályázati trenddé is válnak, és elterelik a figyelmet a zenéről.
Számomra a legkevésbé érdekes információ egy zeneszerzőről az, hogy milyen nemű. Sokkal fontosabb, hogyan gondolkodik, mit képvisel. Ugyanakkor vannak helyzetek (például zaklatási ügyek), amikor nem lehet hallgatni. Nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy még a zenéről beszéljek, és aközött, hogy társadalmilag fontos kérdésekben is megszólaljak.
– Tanárként hogyan látod a szakma nemi arányait és generációs változásait?
Amikor én jártam a Zeneakadémiára, a zeneszerzés tanszakon nagyjából 15–20% volt a nők aránya. Pécsett most mintha növekedne a női hallgatók száma, de még mindig több a férfi jelentkező.
Érdekes felismerés volt számomra, amikor Hágában először lett női mentorom, Mayke Nas. Korábban a példaképeim szinte kizárólag férfiak voltak, és ezt akkor sosem kérdőjeleztem meg. Amikor rájöttem, hogy most először van egy női szakmai példaképem, akire felnézek, az felszabadító élmény volt.
Ami a generációmat illeti: remélem, hogy kevésbé jellemző ránk a rivalizálás. Őszintén tudok örülni annak, ha egy kollégám díjat kap. Nem érzem, hogy ez bármit elvenne tőlem. Inkább annak örülök, ha tehetséges emberek támogatást kapnak: végső soron ez mindannyiunk közös ügye.
Virág Anna Virág vajdasági származású magyar zeneszerző, jelenleg a hágai Royal Conservatoire mesterképzésén tanul. Korábban a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, valamint a hágai Institute of Sonology-n folytatott tanulmányokat.
Munkásságában gyakran vizsgálja a zene és a matematikai gondolkodás metszéspontjait, különös tekintettel a fraktálokra és az önhasonlóság jelenségére. A koncertzene mellett rövidfilmeket is készít, amelyek zeneszerzői gondolkodását tükrözik. Műveit rendszeresen játsszák Magyarországon és Európa-szerte.
2020-ban elnyerte a Müpa Zeneműpályázat díját Therapy of a Bipolar Bear című művéért. 2024-ben a Residentie Orkest mutatta be Birds Aren’t Real című darabját a One Minute Symphony projekt keretében.
Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanít.