Szlovénia legnagyobb színházi fesztiválja, a Borštnikovo színházi fesztivál idén 57. alkalommal került megrendezésre. Ennek keretében háromnapos, a színházi inklúzióról és a szociális aktivációról megrendezett konferencián színházi szakemberek beszélgettek az őket érintő és foglalkoztató társadalmi kérdésekről – a Pro Progressione képviseletében ezúttal Thury Gábor dramaturg, a Stereo Akt alkotói közösség tagja vett részt az eseményen. A konferencián szerzett tapasztalatokról itt olvashatjátok Gábor gondolatait:
Mariborban az utolsó, de talán legfontosabb kérdés felvetéséig úgy tűnt, hogy legalább ott, a neves Borštnikovo színházi fesztiválon minden rendben, és egy távolinak hitt társadalmi utópia megvalósulása közelebb van, mint hittem. A színházi inklúzióról és a szociális aktivációról rendezett háromnapos nemzetközi konferencián rengeteg olyan alkotóműhely és színházi projekt került bemutatásra, amelyek létrehozásában fogyatékkal élő emberek is részt vettek, illetve amelyek a társadalom marginalizált csoportjait – menekülteket, tartósan munkanélkülieket – színházi eszközökkel segített a társadalomba be- illetve visszaillelszkedni.
Csupa olyan szakszakember mutatta be a munkásságát, akik azon dolgoznak elhivatottan, hogy a Kelet-Közép-Európai régióban a színházba járás és a színházcsinálás minél szélesebb, sérülékeny társadalmi rétegek számára is elérhető legyen. Inspiráló volt látni a cseh, horvát, szlovén, olasz példákat, és persze ott lehettek volna az előadók között az ArtMan vagy a Baltazár Színház képviselői is, akik hasonlóan fontos és úttörő munkát végeznek itthon.
Az, hogy a régióban még sokat kell tenni azért, hogy ezek a fontos intézmények méltó módon tudjanak működni, az utolsó, de talán legfontosabb kérdés felvetéséig is világos volt: a beszámolók visszatérő motívuma volt, hogy hiába sikeresek az adott alkotóműhelyek – mint például a brnói down-szindrómásokat foglalkoztató társulat vagy a ljubljanai menekült nők részvételével készült művészeti projekt – gyakran EU-s pályázatról EU-s pályázatra élnek. A műhelyek egy-egy megvalósult projekt után szétszélednek, így rengeteg hasznos tudás megy kárba. A rendszer egyik fő hiányosságának azt tartották a felszólalók, hogy egyelőre csak nyomokban van jelen az inkluzív projekteket támogató politikai akarat. Az utolsó, de talán legfontosabb kérdés felvetésének pillanatban azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a döntéshozók és úgy általában a társadalom szemléletét van még mit javítani, hanem a saját érzékenységükkel gyakran elégedett színházi szakemberekén is.
A konferencia vége felé jártunk, az utolsó panelbeszélgetés is lement, a konferenciát lezáró feedback-körnél tartottunk, ahol sorban elmondták a meghívott vendégek – akik hozzám hasonlóan olyan színházi emberek voltak, akik nem feltétlenül foglalkoztak eddig alaposabban inkluzív színházzal – hogy milyen fontos ez a téma, milyen sokat adott nekik a konferencia, ami remekül volt megszervezve, és ahol sok olyan projekt került bemutatásra, amelyek aztán rengeteg gondolatot ébresztettek és izgalmas beszélgetéseket generáltak. Ez mind igaz is volt, már én is azon gondolkodtam, hogyan fogom méltatni a szervezők munkáját, úgy, hogy ne ismételjem, amit már így is mindenki elmondott előttem, de a helyzet az volt, hogy teljesen egyet értettem a többiekkel: az ott töltött három nap nagyon inspiring, uplifting, important, stb. volt. Aztán jött az utolsó, de talán legfontosabb kérdés, aminek a hatására úgy éreztem magam, mintha a köztévében 2022-ben a női egyenjogúságról nők nélkül beszélgető öt férfi egyikeként egyszer csak ráébredtem volna arra, és miért kínos nők hiányában az egyenjogúságukról beszélgetni.
Egy fiatal néző, aki a konferenciát lezáró panelbeszélgetést érdeklődve hallgatta végig, feltette az utolsó és legfontosabb kérdést: hogy ha már a mozgássérült, értelmi fogyatékos és általában sérülékeny emberek színházáról beszélgetünk, akkor miért nincs senki a teremben az említett csoportokból. Rövid és zavart csend követte a kérdést, a teremben ülő kb. 30 ember reménykedve körbenézett, hátha mégis, a kérdezőnek azonban igaza volt. És – csak a teljesség kedvéért – egyetlen egy mozgássérült ember ugyan előadott a háromnapos konferencián (ő is zoomon), egyszer csak láthatóvá vált, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyekről három napja beszélgetünk, köztünk is jelen vannak. És bár a bemutatott színházi alkotóközösségek és projektek esetében talán már megvalósult az esélyegyenlőség, a mi konferenciatermünkben, úgy tűnt, egyelőre még nem. A kérdés hatására így az is nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekre még annál is nagyobb szükség van, mint a maribori út előtt gondoltam: hogy alapvetés legyen, hogy a legközelebbi konferencián mindenki ott legyen a teremben, akiről szó van, és együtt beszélgessünk arról, hogy milyen színházat csinálunk.
A fesztivál honlapját itt találjátok: https://www.borstnikovo.si/en