„A legnagyobb kihívás minden fél számára a komfortzónából való kilépés”

• Vicze Magdolna régész, akinek fő kutatási témája a magyarországi bronzkor. Magdolna 25 évig dolgozott és 15 évig vezette a százhalombattai Matrica Múzeum és Régészeti Parkot jelenleg pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Százhalombattai Régészeti Expedíció projektjének vezetője.
• Bayer Árpád történész, múzeumi játéktervező, 2018-as alapítása óta pedig az Open History-val dolgozik azon, hogy a történelemből élmény is legyen.
• Bőczén Árpád építész, a Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete (KÖME) alapító elnöke.
• Czakó Máté színész, rendező, koreográfus, aki a Pro Progressione-val közösen olyan színházi kalandjátékokon (TAG – Theatre Adventure Game) dolgozott, mint például margitszigeti Futószínház és a Szentivánéj, és aki egyszerre a Journey to the Beginnings (Utazás a kezdetekhez) projekt kalandjátékának kitalálója, művészeti vezetője és rendezője is volt (a beszélgetőpartnerek közül egyébként mindenki résztvevője volt a Journey-projektnek)

Gergő bevezető kérdésként megkérte vendégeinket, hogy meséljék el, hogyan kerültek kapcsolatba a PP-vel. Magdolna 2015 tavaszán – egy kollégájának köszönhetően – találkozott először a PP-t vezető Petrányi Barnával. A kolléga egy esetleges, a Duna-menti különböző múzeumok közötti együttműködésről mesélt Magdolnának – a témához kapcsolódó pályázathoz keresett akkor a PP őskori helyszínt. Magdolnát érdekelni kezdte a dolog, így először telefonon beszélt, majd személyesen találkozott Barnával, akivel a telefonbeszélgetés másnapján már Belgrádba utazott. Az úton és aztán a helyszínen derült ki Magdolna számára, hogy itt alapvetően nem egy örökségvédelmi projektről van szó: meglepődött azon, hogy a mozgáskultúra és a modern táncművészet meghatározó eleme a tervezett projektnek, ám az is hamar kiderült, hogy Barnával mindkettőjük célja ugyanaz – szeretnének a Duna mentén egy olyan kulturális folyosót létrehozni, amelyben a modern művészetnek bármelyik ága mind a kulturális örökséghez, mind az őstörténeti korhoz kapcsolódik. (Ez volt tulajdonképpen a Journey to the Beginnings variációja.) Magdolna számára a Barnával közös első utazás legfontosabb pozitívuma az volt, hogy felfedezte, hogy a projekt tervezésének milyen fontos eleme volt a stratégiai gondolkodás, így remélte, hogy elindul a közös munka (amelyet aztán az évek során több további közös projekt követett).

Bőczén Árpi a Voices of Culture programhoz kapcsolódóan, 2016-ban találkozott először Barnával, akivel hazafelé közösen próbálták elérni az Amszterdamból a reptérre tartó vonatot. Mivel a KÖME 2014-ben szervezett egy konferenciát, amelynek PP-s résztvevője is volt, az említett Voices of Culture program regisztráltjainak listáját pásztázva Árpi számára már ismerősen csengett a Pro Progressione és Petrányi Barna neve. Így a közös utazással együtt egy szakmai párbeszéd is elindult Árpi és Barna, illetve rajtuk keresztül a KÖME és a PP között.

Bayer Árpi először Magdolnát, Mátét és Bőczén Árpit ismerte meg, és rajtuk keresztül kapcsolódott össze a PP-vel. 2018-ban, egy a Nemzeti Múzeumban tartott rendezvényen vett részt (amely tulajdonképpen a Journey to the Beginnings tesztalkalma volt), Bayer Árpi akkor még a Nemzeti Múzeum színeiben vett részt az eseményen, és eredetileg a KÖME-t szerette volna megismerni. A tesztalkalom végén Bayer Árpi elmondta a véleményét a projekttel kapcsolatosan, és ennek köszönhetően, néhány hónap múlva (egyébként majdnem egyidőben azzal, hogy otthagyta múzeumi állását, és útnak indította az Open History-t) Bőczén Árpi felhívta, hogy nincs-e kedve csatlakozni a Journey-hez. És természetesen volt.

Máté korábban, a Ziggurat Projekt egyik előadójaként már ismerte a PP-t, de alkotóként 2017-ben, a margitszigeti Futószínház révén kezdett el a PP-vel közösen dolgozni. A színházi kalandjáték célja az volt, hogy összekapcsolja a futó közösséget és a színházba járókat, és az így kialakult közönség a játékon keresztül megismerje a Margitsziget emblematikus helyeit.

A Futószínház egyik életképe

Gergő – aki az eddig elhangzottak alapján megállapította, hogy úgy tűnik, az első benyomás mindenkinek pozitív volt – ezen a ponton a művészetek és a kulturális örökség kapcsolatáról kérdezte a beszélgetés résztvevőit.

Bőczén Árpi négy kategóriát definiált a művészetek, az alkotás és a kulturális örökség, illetve a kulturális örökség helyszínek összekapcsolódására, (és a négy kategória felvázolását egyben vitaindítónak is szánta):

• az első, és talán mindenki számára legevidensebb kategóriába véleménye szerint az eleve a helyhez, helyszínhez, annak történetéhez kapcsolódó dolgok tartoznak (olyan tárgyak vagy emberek, akikhez kötik az adott helyszínt),
• a második kategóriába azok az alkotói folyamatok kerültek, amelyek valamilyen, a helyhez kötődő művészi asszociációnak az eredményei (ilyenek szerinte például az iparművészeti megközelítések),
• a harmadik kategóriában az alkotó az első kategória szerves alkotóelemeit egyfajta immerzív élményként használja (ilyen szerinte például Máté Futószínháza, de ide tartozik szerinte az is, amikor neves DJ-k világhírű örökségi helyszíneken lépnek fel),
• és a negyedik – és egyébként szerinte legérdekesebb – kategória, amikor az alkotást arra használjuk, hogy a ma emberét segítsük abban, hogy az adott örökségnek saját jelentést, értelmezést találhasson (és szerinte ebbe a kategóriába tartozik a történetmesélés, a mesemondás is).

Máté Bőczén Árpit hallgatva végig jegyzetelt, és nagyon tetszett neki Árpi kategória-rendszere. Elmondta, hogy ugyan képzőművészeti vonatkozású projektek terén van némi tapasztalata, de alapvetően színházi ember, így arról szeretne beszélni, amihez ért: a színházról. A Futószínház kapcsán számára fontos volt, hogy az egy konkrét helyszínhez kapcsolódott, és egyfajta immerzív élményelemként használta a környezetet. A kettes és hármas kategória (kapcsolódás a ma emberéhez) és az immerzív élmény neki összefonódik, számára a kulturális örökségi helyszín maga a háttérkörnyezet, a színház pedig az a nyelv, amellyel az alkotó megpróbálja közelebb hozni az információt, a tudást, az adott kort az emberhez, a nézőhöz. A ’Journey’ előadása ugyanezzel a logikával működött: a százhalombattai helyszínen a színészek történetmesélésébe a nézők rendre bekapcsolódtak, az ő aktív részvételük kellett a megoldáshoz, a végkifejlethez.

Bayer Árpi a befogadó, a néző oldaláról közelítette meg a kérdést: következtetése szerint a művészet az érzelmekre, a tudomány az észre próbál hatni. Ezzel együtt viszont máris további kérdések merültek fel benne: a játék hová tartozik, illetve, a tudományos publikáció megírása vajon művészet-e? A művészet/érzelmek és a tudomány/ész szembenállása jelenti szerinte az örökségi helyszíneken a fő konfliktust: a múzeum vajon a tudomány temploma, ahol a szellemet és tudományt kell szolgálni vagy pedig egy olyan tér inkább, ami a társadalomnak szól és az embereket vonja be, érzelmi alapon?

Magdolna kicsit pragmatikusan vizsgálta a kérdést: sajnos a pályázatok és finanszírozás oldaláról nézve eleve két külön pályára van állítva a tudomány és a művészet, külön kezelik a két területet. Ezért örül annak, hogy egyre többen vannak azok, akik a két területet megpróbálják összekapcsolni a különböző projektek révén. Bayer Árpi felvetésére pedig, miszerint a tudomány a művészet temploma, azt válaszolta, hogy igen, az, ugyanakkor szerinte a múzeum kötelessége a tudományos eredményeket közönség számára emészthető, élmény-centrikus formában bemutatni. A Régészeti Park életében például már nagyon régóta szempont, hogy a látogatók élményszerűen tapasztalják meg az ott látottakat, és úgy távozzanak innen, hogy „ez egy tök jó hely.” Magdolna több projektet említett, ahol a két terület összekapcsolódik: ahol a művészek a tudományból inspirálódtak vagy ahol a művészet hatott a tudományra. Megemlített egy személyes példát is: a Journey projekt bebizonyította a számára, hogy sokkal többet megtudhat a bronzkorról azáltal, hogy a színházi közegből érkező Czakó Mátét hallgatja arról, hogy Máté mit gondol a TAG-ről. Szerinte sajnálatos módon még nagyon kevesen vannak azok, akik így gondolkoznak, akik megpróbálják a művészetet és a tudományt összekapcsolni, éppen ezért – bár egyetértett a Bőczén Árpi által felállított kategóriákkal, de – azt gondolja, hogy ezek a kategóriák nem léteznek. Árpi ismételten elmondta, hogy a kategóriákat gondolatébresztőnek szánta, és örült, hogy Bayer Árpi felhozta az érzelmi aspektust. Szerinte maga a tudás szépsége fontos hozadéka a tudományoknak, illetve a régészekkel beszélgetve rájöttek, hogy milyen jelentős szerepe van a tudományos munkában a kreativitásnak, a fantáziának.

Journey to the Beginnings

Máté – azon túl, hogy egy véleményen volt a többiekkel – aláhúzta, hogy ahogy a tudományban megjelenik az érzelmi vonulat, úgy a művészetekben is jelen van a racionalitás. Az érzékenyítés szerepét érezte még kiemelkedőnek ezekben a folyamatokban: szerinte teljesen más a tapasztalati úton való megismerés, az élmény így sokkal határozottabban jut el a befogadóhoz. A Journey-projekt kapcsán az is sokszor felmerült a résztvevők közti beszélgetésekben, hogy a művészet segít megteremteni a kapcsolatot az adott korral, az ismeretekkel, a tudománnyal, és jó reménység szerint a látogatók a művészeti élmény segítségével – egy új szintre lépve – másképp tekintenek majd az adott korra, utánaolvasnak, jobban elmerülnek annak megismerésben.

Gergő a beszélgetés ezen pontján – miután elmondta, hogy úgy látja, elég mélyen feltérképezték a jelenlévőkkel a különböző narratívák témakörét – megkérdezte a beszélgetőpartnerektől, hogy a művészeti és tudományos terület kölcsönhatása hogyan működött a tapasztalataik szerint a Journey projektben?

Magdolna úgy érezte, hogy a projekt során abszolút ki kellett lépnie a komfortzónájából, ez azonban csak régészként zavarta. Múzeumigazgatóként belátta, hogy ez fontos lépés, és a közös célt szolgálja. Bayer Árpi pedig fontos szerepet töltött be szerinte abban, hogy az őskori környezetet beemeljék a digitális környezetbe, és így még szélesebb körben sikerült terjeszteni azt az üzenetet, amiért a régészek dolgoznak.

Máté véleménye az volt, hogy a célokhoz kell igazítani a fókuszt. Meg kell találni azt, ami közösen megvalósítható – ezt az elején nehezen tudta elfogadni, de egy idő után a két terület közötti szakmai vitákat inkább kihívásnak tekintette. Mostanra elmondhatja, hogy a projekt előadását tudományos alapon hozták létre, és szerinte ez szolgálta a legjobban azt a célt, hogy a kulturális örökség interpretáció egy hatékony oldalát tudják a nézőknek megmutatni. Bőczén Árpi és a KÖME félig-meddig külső partnerként tudta a folyamatokat figyelni, így Bayer Árpihoz hasonlóan azt látta, hogy a legtöbb konfliktust az okozta, hogy a színházi terület konfrontálódott az örökségi területtel. Ezzel együtt azt a felfedezést tette, hogy egy ilyen projekt során nem szabad figyelmen kívül hagyni a színháznak azt a sajátosságát, hogy – ellentétben a történetmeséléssel – aki egy darabon keresztül találkozik a kulturális örökség helyszínnel, az óhatatlanul kész képet kell, hogy befogadjon. Ez a kész kép pedig félreértésre adhat okot, egyúttal kevesebb lehetőséget biztosít a saját értelmezésnek. Ráadásul számára felmerült ezen a ponton a hitelesség kérdése is: személy szerint a jövőben inkább olyan színházi eszközöket alkalmazna, am absztrahál, ami több lehetőséget ad arra, hogy a befogadók saját véleményt alakíthassanak ki, saját módon értelmezhessék a kapott tudást. Magdolna itt elmondja, hogy a narratíva célja egy időutazás volt, Árpi megközelítése alapján egy másfajta interpretáció jött volna létre. Máté szerint a mesék fontosak, de már a bronzkorban eljutottak oda a közösségek, hogy vadászatokat mímeltek, tehát többre volt szükségük a mesélésnél.

Bayer Árpi gondolatai zárták a beszélgetést. Szerinte a PP-ben van egy stratégiai gondolkodás, ezt bizonyítja a Journey folytatásának tekinthető a Vučedol projekt. Úgy gondolja, hogy a két terület együttműködése nem egyirányú: az interpretáció is vissza tud hatni a tudományra, és rávilágíthat olyan dolgokra, amelyet a tudomány a saját eszközeivel nem vett észre. A Journey együttműködése nagy érték, ennek tapasztalatai már beépültek a Vučedol projekt előkészítésébe, és örül, hogy a már lezárt Journey olyan eredményeket hozott, amelyet minden résztvevő értéknek tekintett – függetlenül attól, hogy művészeti vagy tudományos területről érkezett a projektbe. Ezt a tapasztalatot pedig viszik tovább a szereplők az új projektekbe.

A teljes beszélgetés az alábbi linken keresztül hallgatható meg.